Mit tegyek?

Folyamatosan csak hátráltam a szememet lehunyva.
Az illető elkapta a vállamat és egy hatalmasat felkiáltott. Kinyitottam a szememet és Dzseni állt velem szemben.
- Bazdmeeeeeeeg! Azt akarod, hogy meghaljak szívinfarktusban? - tettem a kezemet a szívemre.
- Nyugi máár.-nevetett.- Elmentem hozzátok és azt mondta anyud, hogy sétálni mentél. Rögtön tudtam, hogy itt vagy.
- Honnan?-néztem rá furcsán, mert fogalmam sem volt, hogy ezt honnan tudja.
- Régen állandóan erről motyogtál nekem. Meg hogy mennyi emlék köt ide.-mondta, közben leült a padra.
- Figyelj. Baromira sajnálom, hogy kidobtak, de.. Le kéne szállnod Zsófiról..
- Ezt most rögtön befejezheted.. Miért van az, hogy nekem senki sem hisz?! Milyen érdekes Tomi és Anya mellettem állnak, még akkor is ha nincs igazam.
- De látod, hogy mi lett az eredménye?!-emelte fel a hangját.- Nincs hova menned tanulni..Mit fogsz csinálni magaddal?
- Megoldom! Így is van elég bajom. Csak arra kérlek, hogyha segíteni akarsz akkor szólj, de ha csak pofázni akkor inkább, most hagyj békén.
Láttam, hogy Dzseni elgondolkozik a hallottakon. Hisz, azóta jóba vagyunk, mióta ebbe a suliba járok.
- Jóó. Segítek. De mit csináljunk?
- Kitaláljuk.- vigyorodtam el.

*Másnap*
Reggel a szemem csak úgy kipattant, mintha ez a nap más lenne, mint a többi. Valójában más. Nincs suli. Mások az iskola padot koptatják és azon gondolkoznak, hogy juthatnának ki a "börtönből". Nekem nincs ilyen gondom.
Ránéztem a telefonomra, ami 6:53 et mutatott. Úgy érzem, hogy lassan fog elmenni ez a délelőtt.
Lassan felöltöztem, majd komótosan lelépkedtem a lépcsőn. A ház üres volt, így gondoltam ellátogatok a suliba.
Út közben egy fiút pillantottam meg.

Ismerős volt nagyon. Lassan lépkedni kezdtem felé, mire ő felemelte a fejét és rám nézett.
Az ő szemében szomorúság, az enyémben pedig rögtön könnyek ültek. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt van.
- Emlékszem, mikor még együtt voltunk. Mikor semmi probléma nem volt, mind a ketten boldogok voltunk.-kezdte, én pedig lehunytam szemeimet.
- Bálint. Én nagyon sajnálom ami történt veled. Tényleg. -ültem le mellé.
- Csak te voltál nekem. De utána szakítottunk. Gondoltam, hogy kibírom, de hogy még el is költöztök..
Szomorúan figyeltem a magányos srácot.
Mikor még Miskolcra jártam suliba, vele voltam együtt. Valóban semmi gondunk nem volt. De pár hónappal később Bálint anyukája és apukája meghalt. Senkinek nem mondja el, hogy hogyan haltak meg. Most a nagymamájánál lakik. A stressz miatt Bálint teljesen más lett és szét mentünk. Én hibáztam, hisz meg kellett volna értenem, hogy nehéz volt neki akkor.
- Mit keresel itt?-szólaltam meg egy idő után.
- Tudtam, hogy hova költöztetek. Rávettem a nagymamámat, hogy mi is jöjjünk ide. Miattad..
- Akár mennyire is fájdalmas lesz ez most neked, de...Nekem van barátom. -mondtam ki végül.
Bálint nem szólt semmit, csak felállt és egy kis dobozt hagyott a helyén.
Kinyitottam és egy karkötő volt benne.Gondolkozás nélkül felvettem.

Felálltam és nem a suli felé vettem az irányt, hanem haza.
Lefeküdtem az ágyamra és gondolkozni kezdtem.
Valóban boldog voltam vele és most, hogy találkoztunk..Minden emlék fellángolt bennem.