Mintha egy rémálomba lennék

- Dzsenifer állapota elég súlyos. Az arcán nagy és mély sebek keletkeztek.-magyarázta az orvos.-Sokáig bent kellesz tartanunk.
- Értem, köszönöm.
Nagy levegőt vettem és vissza mentem Rolihoz.
Ahogy elhaladtam a többi kórterem nyitott ajtaja előtt, szomorú arcokat pillantottam meg. Mi, kik állandóan szidjuk a sulit és ezeknek a gyerekeknek pedig az az álmuk, hogy végre felépüljenek és hogy iskolába tudjanak menni. Ilyeneken érdemes elgondolkozni...


Visszatértem Rolihoz és beszámoltam neki Dzseni állapotáról. Nem szólt semmit csak egy nagyot sóhajtott.
- Még mindig nem ébredt fel? -kérdeztem s közben visszaültem a székre.
- Nem. Volt bent Tomi, de csak körülbelül öt percre, mert el kellett mennie valamiért. - mondta.
- Óóh, akkor azért nem láttam kint.
- Ja.
Amíg Dzseni aludt, mi halkan dumáltunk egy kicsit.
Már éppen menni készültünk, amikor én még vissza pillantottam az ágyon fekvő barátnőmre. Láttam, hogy résnyire nyitva van a szeme, így megfogtam Roli karját és visszarántottam.
- Felkelt!-mondtam.
Mind a ketten visszamentünk és megálltunk az ágya mellett. Türelmesen megvártuk amíg teljesen kinyitja szemeit és hogy megszólaljon.
- Roli..-nyújtotta Dzseni a kezét.

- Itt hagynál bennünket egy picit? -fordult felém Roli.
- Persze.
Kint leültem és megvártam amíg Roli kijön a szobából. Elég sokáig bent volt, nem tudom, hogy miről beszélhettek. Én viszont annyira álmos voltam, hogy kint a folyosón, a széken elaludtam.


- Adri..- költött fel Roli bökdösve. Kómásan felemeltem a fejemet Roli pedig folytatta.
- Dzseni azt akarja, hogy menj be hozzá. -mondta én pedig fáradtan felkeltem a székből.
Lenyomtam az ajtó kilincsét és mielőtt bementem volna visszanéztem Rolira.
- Mit mondott neked?
- Nem szeretnék róla beszélni. -válaszolta meg röviden a kérdésemet. Megértem...
Bementem Dzsenihez és leültem az ágy szélére.
- Szia.-köszönt  gyenge mosollyal az arcán.
Ezt szeretem Dzseniben. Még a legszarabb helyzetben is mosolyogni próbál. Meg akarja mutatni, hogy milyen erős. Hogy ő sosem adja fel!
- Szia. -köszöntem vissza. - Hogy vagy?
- Hát..Nagyon fáj az arcom. Mi volt a kiránduláson?
- Semmi. Mindenki haza ment utána amikor a baleset történt. Szerintem Rolit és engem rázott meg legjobban az eset.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem.
Nem feleltem rá semmit csak óvatosan lehajoltam hozzá és megöleltem. Utána elmondtam neki, hogy az éjszaka alig aludtam és, hogy már két órától itt ülünk az ágyánál. Megértette, hogy mire céloztam.
- Menj nyugodtan.
- Rendben. Szia. Holnap is jövök.-köszöntem el tőle.
Kiléptem a szobából és Roli még mindig kint ült.
- Engem vártál? -kérdeztem.
- Igen. -állt fel a székből.
Mind a ketten nyomott fejjel mentünk végig a kórház rideg folyosóján. Kiléptünk az épület ajtaján és a fülünket a sziréna hangja csapta meg.
- Szomorú, hogy mennyire nem figyelnek és hogy mennyire kőszívűek az emberek. Legyen szó vezetésről vagy bármilyen gyilkosságról.
- Ja.- intézte el ennyivel Roli.
Láttam, hogy nincs jó kedve így nem nagyon nyúztam a témát.


Lezuhanyoztam, átöltöztem, vacsoráztam, fogat mostam. Kész voltam arra, hogy végre kialudhassam magam. Csak hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Kegyetlen érzés az mikor az ember dög fáradt, de valami miatt sehogy sem tud elaludni.
Az szobám ablakához vittem egy széket és kifelé bámultam az üvegen.

A hold fénye majdnemhogy beragyogta az egész szobát.
Elővettem a zenelejátszómat és a kedvemhez megfelelő zenét hallgattam. A fülhallgatóból bömböltek a szomorú zenék mikor éreztem, hogy valaki megfogja hátulról a vállam...

***