- Zsófiát pedig valaki kísérje el az orvoshoz! -mondta, közben én remegve odamentem mellé.
Borzongva ültem az igazgató asztala előtt. Megállás nélkül üvöltött velem, aztán anya is megérkezett a suliba.
Egy igazgatói megrovást kaptam, mire anyu teljesen kibukott. Nem hitte el, hogy általános iskolában kitűnő tanuló voltam, most pedig verekedek az suliban...Hát ez van. Az idő változik és vele együtt az ember is.
Két óra múlva haza indultunk. A kocsiban, az ablakon keresztül, szomorúan bámultam az össze-vissza ugrándozó, kacagó gyerekeket.
Az én fejemben csak a suliban elhangzott mondatok jártak.:
"Neked elment az eszed?!?!"
"Igazgatói megrovás!!"
"Csalódtam benned!!"
"Hogy tehettél ilyet?"
"Csalódtam benned!!"
"Hogy tehettél ilyet?"
De az a kettő mondat, amit sosem felejtek el és örökké megmarad bennem...:
"Te nem az én lányom vagy.." "Még egy húzás, repülsz!!"
Én is ember vagyok! Nekem is vannak hibáim! Igazságtalanok..
Mikor hazaértünk, rögtön felszaladtam a szobámba és már a számokat kezdtem pötyögni a telefonomon, mikor Anya berontott. Idegesen kicsavarta a mobilt a kezemből és kirántotta a gép kábelét a konnektorból. Ingerülten kezébe vette a laptopot és megállt mellettem.
- Két kerek hónapig nem mehetsz sehova és se gép, se telefon!! - mondta és mérgesen kiviharzott a szobából.
Hogy fogom Dzseninek megmondani, hogy nem tudok hozzá bemenni?
Mivel imádok a sötétben kint ülni, így megfogtam a gitáromat, kimentem a kertbe és leültem a fűbe.
Gitároztam egy kicsit utána pedig a tenyeremen támaszkodva bámultam a csillagokat.
Gondolkoztam mindenen, ami mostanában történt velem. Lehet, hogy minden okkal zajlik most le. Nem tudom, de én már csak azt akarom, hogy minden ugyan olyan legyen mint régen..
Már tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a hátsó ajtón Dani lépett ki. Lassan odajött hozzám és leült mellém. Hosszas csend utána csak annyit kérdezett, hogy miért csináltam. Elmondtam neki, hogy mit mondott Zsófi Dzsenire és hogy ezt én nem hagytam annyiban.
- Őszintén szólva, én is ezt tettem volna a helyedben. -kezdte. - Nyugi, minden rendben lesz. -karolta át a vállam én pedig rá mosolyogtam. Jólesett, hogy valaki megért engem. Hogy valaki segít és biztat.
- Figyu. Szombaton lesz egy buli a haveromnál. Rád férne egy kis kikapcsolódás. Nem jössz?
- Nem. Két hónapig nem mehetek sehova. Se gép, se telefon. Meg amúgy sem mennék. Ha mehetnék valahova akkor a kórházba mennék be.
- Értem. De ha még is akkor szólj és lerendezem anyuddal.
- Köszönöm.-öleltem meg szorosan.
- Na gyere, menjünk be. - állt fel. Kezeit kinyújtotta és felhúzott a földről.
*Másnap*
Reggel arra keltem fel, ahogy az eső kopog a párkányomon. A vekker a hajnali öt órát ütötte. Megviselten, meggyötört arccal lekullogtam a lépcsőn. Anya a konyhában éppen kávét főzött.
Odasétáltam, hogy adjak neki egy reggeli puszit, de ő a elhajolt.
- Anya! Attól még a lányod vagyok!! Már sosem lesz olyan az életünk, mint volt csak mert elkövettem egy hibát? Tudom, hogy nem kellett volna, de én is ember vagyok!! -akadtam ki. - Mit kell ezen felfújni?! Dzsenit védtem meg, mert senki nem mondhat rá olyat, hogy dögöljön meg!!
Anya nem szólt semmit, csak odajött hozzám szorosan megölelt. Ezek szerint nem tudja, hogy amit tettem az miért volt.
- Soha többet ne csinálj ilyet rendben? -tolt el magától és a zsebéből elővett egy fényképet.
A fényképen Anya és én voltam, még mikor kicsi voltam.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ki az a bolond aki fél hatkor jön hozzánk. Meg hát amúgy sem vártunk senkit.
Odamentem az ajtóhoz és mikor kinyitottam nem hittem a szememnek...
Lehetetlen, hogy ő legyen az...
Én is ember vagyok! Nekem is vannak hibáim! Igazságtalanok..
Mikor hazaértünk, rögtön felszaladtam a szobámba és már a számokat kezdtem pötyögni a telefonomon, mikor Anya berontott. Idegesen kicsavarta a mobilt a kezemből és kirántotta a gép kábelét a konnektorból. Ingerülten kezébe vette a laptopot és megállt mellettem.
- Két kerek hónapig nem mehetsz sehova és se gép, se telefon!! - mondta és mérgesen kiviharzott a szobából.
Hogy fogom Dzseninek megmondani, hogy nem tudok hozzá bemenni?
Mivel imádok a sötétben kint ülni, így megfogtam a gitáromat, kimentem a kertbe és leültem a fűbe.
Gitároztam egy kicsit utána pedig a tenyeremen támaszkodva bámultam a csillagokat.
Már tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a hátsó ajtón Dani lépett ki. Lassan odajött hozzám és leült mellém. Hosszas csend utána csak annyit kérdezett, hogy miért csináltam. Elmondtam neki, hogy mit mondott Zsófi Dzsenire és hogy ezt én nem hagytam annyiban.
- Őszintén szólva, én is ezt tettem volna a helyedben. -kezdte. - Nyugi, minden rendben lesz. -karolta át a vállam én pedig rá mosolyogtam. Jólesett, hogy valaki megért engem. Hogy valaki segít és biztat.
- Figyu. Szombaton lesz egy buli a haveromnál. Rád férne egy kis kikapcsolódás. Nem jössz?
- Nem. Két hónapig nem mehetek sehova. Se gép, se telefon. Meg amúgy sem mennék. Ha mehetnék valahova akkor a kórházba mennék be.
- Értem. De ha még is akkor szólj és lerendezem anyuddal.
- Köszönöm.-öleltem meg szorosan.
- Na gyere, menjünk be. - állt fel. Kezeit kinyújtotta és felhúzott a földről.
*Másnap*
Reggel arra keltem fel, ahogy az eső kopog a párkányomon. A vekker a hajnali öt órát ütötte. Megviselten, meggyötört arccal lekullogtam a lépcsőn. Anya a konyhában éppen kávét főzött.
Odasétáltam, hogy adjak neki egy reggeli puszit, de ő a elhajolt.
- Anya! Attól még a lányod vagyok!! Már sosem lesz olyan az életünk, mint volt csak mert elkövettem egy hibát? Tudom, hogy nem kellett volna, de én is ember vagyok!! -akadtam ki. - Mit kell ezen felfújni?! Dzsenit védtem meg, mert senki nem mondhat rá olyat, hogy dögöljön meg!!
Anya nem szólt semmit, csak odajött hozzám szorosan megölelt. Ezek szerint nem tudja, hogy amit tettem az miért volt.
- Soha többet ne csinálj ilyet rendben? -tolt el magától és a zsebéből elővett egy fényképet.
A fényképen Anya és én voltam, még mikor kicsi voltam.
A meghatottságtól a szemem könnybe lábadt.
- Köszönöm. Te vagy a világon a legjobb Anya. -karoltam át aztán az ajtó felé kopogást hallottunk.Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ki az a bolond aki fél hatkor jön hozzánk. Meg hát amúgy sem vártunk senkit.
Odamentem az ajtóhoz és mikor kinyitottam nem hittem a szememnek...
Lehetetlen, hogy ő legyen az...
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése